Nagy-Schneider: Robin Hood
Bemutató: 2019. április 6. Bóbita Bábszínház
Az utóbbi fél év termékeny otthoni alkotással telt, mégis kicsit másképp, ugyanis nem saját házam táján, hanem a Bóbita Bábszínház malacának szárnyai alatt. A Robin Hood bábszíndarab zenéjének megírása részvétel egy olyan álom megvalósulásában, amelynek alapötletét emlékeim szerint Schneider Jankó rendező jóval több, mint egy évtizede dédelgetett hosszasan, akár egy időzített bombát. A darab a hagyományos középkori angol mondakörből táplálkozik, attól viszont stílusában sokszor szórakozottan elrugaszkodik, és a Sherwood-i Tájvédelmi Körzet mellett az angol humor birkagumival teleaknázott mezsgyéin teríti le a pikniklepedőt. Némely pillanata pedig korszakokat áthidaló emberjogi dekrétum.
A feladatot leplezetlen ujjongással fogadtam, hiszen viszonylag ritkán kapok hasonló felkérést, s a társulattal való kemény munka ilyenkor rengeteg mókát is ígér előre – ahogy azt az előző két darab, a Torzonborz a rabló és a Torzonborz visszatér is bizonyították. Rengeteg röhögésroham, lol és katarzisélmény ért már a megírás alatt. Ami leginkább kihívást jelentett, az a rendelkezésre álló stáb minisége, vagyis hogy nem mindig van elég szabad kéz zenélni. Így folyamatosan színpad-készre készültek a demók is, és mindig kellett, hogy tarsolyban legyen egy-egy minimál-hangszerelési megoldás, hogy ahol csak lehet, megtartsuk az élőzene varázsát.
„Vajon lesznek –e még olyan hősök, kik kiállnak?
Kik ellenszegülnek bárónak, királynak?
Vajon lesznek –e hősök egyáltalán?
Történetüket úgy játszanám
Vagy inkább tőled hallanám,
Hogy lesznek –e hősök"
Tudni kell, hogy a bóbitások (nem tudom, más társulatnál ez hogy van) pár kézzel-lábbal mutogatás során idővel gyakorlatilag bármilyen hangszert megszólaltatnak, persze bizonyos határokon belül. A határok pedig gyakorlat közben derülnek ki, hisz az én feladatom nemcsak megírni, hanem meg is tanítani nekik ezeket a dalokat. Igaz, a régi társak (Bogárdi Aliz, Vadon Jutti, Kalocsányi Gábor, Matta Lóri, Jankó Matyi, Takács Berci) arca hiányzik munka közben – némelyikük próba alatt azért néha át-átsuhan a termen –, de közben megismerek újakat is (Balog Zita, Keresztény Tomi), akiknek muzikalitása megint máshogy izgalmas – ahogy meggyőződésem szerint minden egyes ember esetében. Kapkodom a fejem, kinek mi fekszik jobban a tanuláshoz: a kotta, vagy a felvétel. Ahogy látom, legesleginkább az élőben eljátszás közbeni kagylózás párosítva amolyan auditív „fényképezéssel", ha van olyan: egy-két előjátszás gitáron, és már nyomják is vissza az adott dalt saját ízük szerint. De az már igazi örömzene, a szó legnemesebb értelmében.